|
|
|
2007-09-16 21:11:27, vasárnap
|
| |
| |
SZEKERES IMRE GYULA
NYOLC ÉV RABMUNKA A SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN 1945-1953
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44
1
...... ........... ..............
Az olvasóhoz
Írta : Szekeres Imre Gyula ny. gépi hurkoló művezető
Megköszönöm mindazoknak, akik e könyv kiadásához önzetlen segítséget nyújtottak, hogy még a honfoglalás 1100. jubileumi évében az olvasóhoz kerülhessen. Hiába volt már 1989 január végén befejezve a kézirat, ha biztatás hiányában az íróasztalfiókban hevert 1996 januárig.
Amikor Hábel György barátom elolvasta a kéziratomat, azzal biztatott, hogy ezt nyilvánosságra kell hozni, amiben megpróbál segíteni.
Segített is, többet mint gondoltam. Köszönöm fáradozását bár ne lenne hiába, térüljön meg azáltal, hogy minél többen elolvassák a (remélem) nem unalmas, valóban megtörtént életrajzot.
Meg kell említenem Katona Lajost a hódmezővásárhelyi Emlékbizottság elnökét, Herczeg Mihály ny. tanárt, levéltárost és Tárkány Sz. Imrét, a Volt Hadifoglyok és Leventék Baráti Körnek szervező titkárát.
Mind a hármuknak köszönet, hogy annak idején bátorításukra megírtam 40 nap alatt a visszaemlékezésemet. Amikor hozzáfogtam, úgy gondoltam, talán a végét meg sem érem. Írásom jóval meghaladta terjedelmében az általuk kért szöveget. Nagy segítséget nyújtott feleségem, Klárika, aki biztosította részemre, hogy éjjel is, de nappal is, amikor írtam, zavartalan volt környezetem. Szerencsémre szolgált, hogy tél volt, így a kerti munkák szüneteltek. A legfontosabb mégis az a lehetőség volt, hogy le lehetett írni nyíltan, valósághűen azt a velem-velünk történteket amiről addig nem volt tanácsos beszélni sem. Amikor a lágerből elengedtek rabtartóink ezt mondták: ha nem akarunk visszakerülni oda ahonnan eljöttünk akkor tekintsük az egészet meg nem történtnek és igyekezzünk felejteni mindent. Nem volt véletlen az sem, hogy amikor 1969-ben megkaptam a rehabilitálásomról szóló szovjet dokumentumot, ennek eredményeként 15 év után itthon “volt hadifogolynak” minősítettek át. Addig ugyanis priuszos voltam, amit bizony többször éreztettek is velem munkahelyemen.
Nagy különbség volt jogilag a hadifoglyok és az elítélt rabmunkások között. A hadifoglyok ugyan a nemzetközi jog védelme alatt álltak és reményük volt a hazatérésre, de a táboraik zsúfoltsága, a gyenge élelmezés, a járványok miatt tömegesen pusztultak el.
Velünk rabokkal “gondosabban” bántak, mert a munkaerőnkre hosszabb távon volt szükségük. A szabadulásra azonban csak a hosszú büntetési idő leteltével látszott lehetőség és akkor is csak a Szovjetunióban történő letelepedésre. Csak Sztálin halála és a nemzetközi politikai nyomás tette lehetővé a külföldi állampolgárok hazatérését. A szovjet rabok eleven halottaknak tekintették magukat, mert számukra a teljes értékű szabadulásuknak semmilyen reménye nem volt.
Visszaemlékezéseimben azt is leírtam, hogy a hódmezővásárhelyi kötöttárugyár szakmunkásai (hadiüzem alkalmazottai) 1944 őszén a kiürítés során hogyan kerültek a Dunántúlra. Szakmunkásai közül a fiatalabbaknak (segédeknek) be kellett vonulni katonai kiképzésre. Közülük négyen egy helyre kerültünk így barátokká is váltunk és fogadkoztunk, hogy nem hagyjuk el egymást, egyszerre megyünk haza. A kiképzésünk csak másfél hónapig tartott, három hónap helyett a front közeledte miatt. Még márciusban és áprilisban is együtt voltunk, amikor két hét választott el a háború végétől. Négyőnk közül csak én maradtam életben.
Kötelességemnek tartom, hogy az elhunytaknak emléket állítsak, mert becsületüket ők már nem tudják megvédeni. Őket már nem rehabilitálják.
Benkő György és Buzi Mihály Ausztriában német golyótól halt meg, Bodré Istvánnal 1945-ben hazakerültünk, vesztünkre, mert három hónap múlva a KGB elhurcolt bennünket hamis hazug ígéretekkel. Én szabadulásomig végig Vorkután raboskodtam, de Bodré István sohasem térhetett haza szülőföldjére, mert fönt északon egy pecsorai lágerben agy- és mellhártyagyulladásban 1947. februárban meghalt. Ezt egy magyar rab felcsertől, Stefán Istvántól tudtam meg, aki akkor vele volt.
Szerintem mindhárman hősi halottak. Nevük emléktáblán is meg van örökítve Hódmezővásárhelyen és Ausztriában a Lajta melletti Bruckban a temetőben, díszsírhelyen. A kettős kopjafát Hegyi Flórián (volt levente) faragta. Emlékük legyen áldott.
* * * * *
Emlékezés az örökre ottmaradt rabtársaimra
Írta : Vukovári Pál ny. tanár
E sorok megírására Gyuszi barátom kért fel. Vele éltem át a vorkutai poklok összes szenvedését és ez kovácsolt össze kettőnket legjobb baráttá.
Ha Vorkuta nevét hallom, könny csordul szemembe. Eszembe jut az a sok jó bajtárs, aki örök álmát alussza a tundra örök-jéghatár mezején. Akik üveges szemekkel égre bámulnak, mert kegyetlen hajcsáraink nem engedték, hogy kezüket imára kulcsoljuk, szemüket lefedjük.
Egy ócska deszkalapon vontatta két rab utolsó útjára, a gyászmenetet négy csákányos rab követte. Hátukon nagy fehér betűk és számok jelezték, mint nálunk a gépjárművek rendszáma, hogy jelentéktelen, névtelen eszközök vagyunk, és a napi adag kása is csak addig jár, míg az erőnk bírja.
Végül a gyászmenetet két fegyveres őr sítalpakon zárta, mellettük egy hatalmas vérebbel.
A fegyver nem végső tiszteletadásra szolgált, hanem, hogy belénk lőjenek, ha a végtelen tundrán szökni próbálnánk.
Virágok helyett a rabtársak könnye jéggyöngyként hullott sírjukra, a gyertya lángját a csonttá fagyott földet verő acélcsákányok szikrája pótolta.
Óh azok az összetört szívű anyák, akiknek fájdalmas sóhaja és eget ostromló imája, nem segített, hogy legalább még egyszer átölelhesse fiát! Jogosan kérdezhetik önmaguktól, hát ezért érdemes volt gyermeket szülnöm?
Ti hős özvegyek, kiknek karrierjük az élet legszebb korszakán derékba tört és félárvák ezrei, kik hiába vártátok édesapátok visszatérését, helyette csak a fakó fényképét csókolgathattátok.
Ha tudnák a süvítő, északi szél nyelvét, biztos azt üzenik nékünk: “Ha van igazság és Isten az égben, akkor valakiknek keményen fizetni kell érte!”
* * * * * *
Előszó
Írta : Hábel György aranydiplomás erdőmérnök
“A magyar kérdés, csak vagonkérdés” (Molotov,1944.)
1994. április 11. Budapest - Farkasrét. Lovas József okl. villamosmérnök kollégámat és barátomat temettük, hetvenéves korában. Szívbetegségben halt meg.
A háborús években a Műegyetem gépészmérnök hallgatója volt. 1944 őszén a Műegyetem erőszakos kitelepítésekor nem ment Németországba. A front átvonulását Budapesten akarta megvárni, hogy utána Munkácsra mehessen rokonaihoz. Ez a terve nem sikerült, mert SAS behívóval bevonultatták katonának az itthon maradt műegyetemistákból alakított zászlóaljba.
Parancsnokuk kimentette őket Dunántúlra. Harcokban nem vettek részt, a háború végét Ausztriában élték meg. Vesztére hazajött, folytatni szerette volna gépészmérnöki tanulmányait. A besúgók a műegyetemi zászlóalj tagjainak névsorát átadták a szovjet parancsnokságnak. 1945 augusztus 20-án a pesti Szent Imre kollégiumból hurcolta el társaival együtt a szovjet titkosrendőrség. A Szovjetunióba deportálták. A bíróság 15 évi “javító-nevelő” lágermunkára ítélte. Ezt követően sorstársaival együtt az északi sarkkörön túlra, a tundravidékre, a vorkutai szénbányák rabtáborába szállították. Vorkuta az Ural északnyugati végén fekszik, Budapesttől légvonalban 3250, a rabok vasúti szállítási útvonalán mérve, 4300 km-re. Nyolc évet raboskodott ott. Sztálin halála után, Isten segítségével, 1953-ban hazakerült. Az életben maradásában sokat segített munkácsi főorvos nagybátyja, aki amikor lehetséges volt, rendszeresen küldött neki csomagot. Azért tehette meg, mert Munkácsot a Szovjetunió bekebelezte. Különösen a vitaminok segítettek sokat az életben maradáshoz.
Lovas József nemes lelkületét bizonyítja, hogy a kapott csomagokat mindig megosztotta magyar rabtársaival. Sose beszélt itthon részletesen a vorkutai szenvedéseiről, mert szabadulásukkor rabtartóik fenyegetésekkel hallgatásra kényszerítették őket és az itthoni politikai légkör sem volt erre alkalmas. Amikor hazánk szovjet megszállása 1992-ben megszűnt, már nem volt sem lelki ereje, sem egészsége az átélteket leírni. Ez a könyv helyette is készült, az ő sorsa is benne van.
Temetésén a kollégák nevében én mondtam búcsúbeszédet. Így terelődött rám vorkutás bajtársainak figyelme. Ekkor ismertem meg Szekeres Imre Gyulát. Őt hasonló módon 20 éves korában, Hódmezővásárhelyről deportálta a szovjet titkosrendőrség és együtt raboskodtak Lovas Józseffel. Lovas József magával vitte a sírba szomorú emlékeit, Szekeres Imre Gyula azonban 1989-ben, amikor ez már nem járt kockázattal és megtorlással, a hódmezővásárhelyi városi levéltár kérésére leírta szomorú élményeit. Kéziratának másolatát nekem is elküldte. Amint elkezdtem olvasni, egyre nagyobb érdeklődéssel mélyedtem el benne.
Nemcsak a lágerek kegyetlen világának megismerése volt nagy élmény, hanem a szerző stílusa is. Pedig Szekeres Imre Gyula nem járt középiskolába, szakmunkás volt, ezért még inkább megérdemli az elismerést. Úgy éreztem, hogy kitűnő élménybeszámolóra leltem, amelyet nem szabad íróasztalfiókban vagy múzeumi levéltárban őrizni, hanem közkinccsé kell tenni. Ebben az is vezérelt, hogy nem kerültem a frontra és az utána következő kommunista diktatúrát baj nélkül átvészeltem. Három bombázásból kerültem ki épen, három alkalommal menekültem meg szovjet fogságbaeséstől, illetve a “málenykij robot”-tól és az ÁVH-nak sem lettem üldözöttje, foglya. Hálából, sorsom szerencsés alakulása miatt is kötelességemnek érzem, hogy segítsem ennek az emlékiratnak a megjelenését, sokat szenvedett honfitársaimért is.
Egyre kevesebben vagyunk, akik a második világháború borzalmaiból élve kerültünk ki. A magyar történelem, az utókor és elpusztult sok százezer bajtársunk iránti kötelességünk az igazság maradandó ismertetése, mert a békésebb viszonyok között felnövő nemzedékek el sem tudják képzelni, milyen szenvedéseket élt át népünk, s hogy milyen aljasságok történtek vele.
Történelmünk legnagyobb tragédiái közé tartozik a II. világháború, de nem azért, mert elvesztettük. A győztes szövetséges hatalmak közötti érdekszféra felosztás alapján a hazánkat megszálló németeket a szovjet hadsereg verte ugyan ki, de a németek egy évig tartó megszállását és kegyetlenkedéseit a 47 évig tartó sokkal kegyetlenebb szovjet megszállás váltotta fel. Ez volt a nagy tragédiánk. Ha hazánkból 1956-ban kivonultak volna a szovjet csapatok, Ausztria színvonalán élhetnénk és nem nyomorognánk!
Jól emlékszem még diákkoromban, 1943-44-ben látott “Szibériába” feliratú komor plakátokra. Ezeken egy marhavagon végén vöröscsillagos szovjet katona őrködött. Voltak akkor, akik ezt csak elrettentő propagandának tartották, de nagyon sokan elborzadtak tőle. Ebből a “propagandából” egy év múlva véres valóság és népünk nagy tragédiája lett. Sok százezer magyar vált rabbá, indokolatlanul hosszú ideig hadifogollyá, “málenykij robotossá” a legkeservesebb életkörülmények között. Jelentős részük örökre ottmaradt a szovjet birodalom jeltelen tömegsírjaiban.
Sztálin részéről a magyarok fogságba, büntetőtáborokba, rabszolgamunkára hurcolása a legostobább politikai tett volt. Tudta, hogy Magyarország szovjet zóna és megszállt terület lesz, mert az angolszászok végzetes könnyelműséggel az ő érdekszférájába engedtek minket.
Ha a magyar hadifoglyokat, a civil rabokat, és a “csak dokumentumot kaptok” hazugsággal lágerekbe csalt és fogságba hurcoltakat a fegyverszünet után hazaengedte volna, nemcsak a magyar nép háláját nyerte volna el, hanem a Szovjetunió számára is ez lett volna az ésszerű lépés. Az elengedett foglyok és rabok ugyanis hazai légkörben, családjukkal együtt élve, kedvező körülmények között kapcsolódhattak volna be a termelésbe, amelynek hasznát úgyis a Szovjetunió fölözte volna le. Sokkal több terméket kapott volna, mint amennyit az elhurcoltak a sanyarú szovjet körülmények között produkálni tudtak. A foglyok elszállításához jelentős vasúti kapacitásokat kellett igénybe venni a tönkrement hálózaton. A foglyokat őrizni, etetni, elszállásolni kellett. És a sok legyengült fizikumú beteg emberrel eleve nem lehetett olyan termelési eredményt elérni, mint normális emberi körülmények között. A rossz viszonyok miatt tömeges volt az elhalálozás. Politikailag nagyon fontos tényező volt, hogy ezek az emberek teljesen kiábrándultak a szocializmusból. A Szovjetunió ezzel eljátszotta tekintélyét. Népünk többsége nem felszabadítónak, hanem rabtartónak tekintette, ami kitörülhetetlen nyomot hagyott a magyarság lelkében. De nemcsak a magyarságnak, hanem sok millió rabnak, hadifogolynak és a Szovjetunió népeinek, az egész emberiségnek tragédiája, hogy Sztálin nyolc évvel túlélte a második világháborút. Mennyivel másként alakult volna a történelem, ha 1945-ben ő hal meg és nem Roosevelt USA elnök.
Sztálin nem ismerte fel a kedvező történelmi pillanatot, hogy nagylelkűséggel megnyerje a magyarság rokonszenvét. Viszonzásul kapták 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat, amely a Szovjetunió hanyatlásának elindítója lett. Sztálin szobrát a világon elsőként Budapesten, forradalmunk döntötte le.
Szekeres Imre Gyula emlékiratában tárgyilagosan, szenvedélyektől mentesen írja le a rabságban töltött nyolc esztendő fontosabb és jellemző eseményeit. Nem napló ez, hiszen a gulágok lágereiben nem lehetett naplót írni. Visszaemlékezéseit deportálásától számítva 44, hazatérésétől is 36 év múlva jegyezte le. Az idő múlása sok emléket elhomályosít. A rabtársak véleménye szerint azonban, akik olvasták a kéziratot, a szerző visszaemlékezései nagyon is élethűek. Ő szerencsés volt, mert idővel a munkahelyről sikerült a láger konyhájára bejutnia, így megtudta őrizni életerejét és nagyon erős hite is életben tartotta.
Szolgáljon e könyv emlékül azoknak a bajtársaknak, akik ott pusztultak el, azoknak, akik ha betegen is, de hazatérhettek szeretteik körébe, azoknak, akik ifjúságuk legszebb éveit vesztették el. És legyen ez a könyv a magyarság huszadik századi egyik legnagyobb tragédiájának mementója is.
Budapesten, 1996. március 15-én.
...... ........... ..............
1
Home 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44
www.gulag.hu
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: parancsnokságnak, íróasztalfiókban, büntetőtáborokba, rabszolgamunkára, szabadulásuknak, szabadulásukkor, honfitársaimért, fogságbaeséstől, kötelességemnek, életkörülmények, fenyegetésekkel, tiszteletadásra, elszállításához, kitelepítésekor, kitörülhetetlen, nagylelkűséggel, titkosrendőrség, szenvedélyektől, szívbetegségben, felszabadítónak, szocializmusból, érdekszférájába, könnyelműséggel, kapcsolódhattak, kényszerítették, rehabilitálják, villamosmérnök, nyilvánosságra, szabadulásomig, szenvedéseiről, vöröscsillagos, forradalmunkat, szovjetunióban, deportálásától, fiatalabbaknak, tömegsírjaiban, honfoglalás 1100, olvasóhoz kerülhessen, íróasztalfiókban hevert, hódmezővásárhelyi Emlékbizottság, hármuknak köszönet, általuk kért, kerti munkák, legfontosabb mégis, velem-velünk történteket, lágerből elengedtek, elítélt rabmunkások, hadifoglyok ugyan, táboraik zsúfoltsága, gyenge élelmezés, járványok miatt, munkaerőnkre hosszabb, SZEKERES IMRE GYULA, NYOLC ÉV RABMUNKA SZOVJETUNIÓ VORKUTAI LÁGEREIBEN, Szekeres Imre Gyula, Amikor Hábel György, Katona Lajost, Herczeg Mihály, Tárkány Sz, Volt Hadifoglyok, Leventék Baráti Körnek, Csak Sztálin, Benkő György, Buzi Mihály Ausztriában, Bodré Istvánnal, Bodré István, Stefán Istvántól, Hegyi Flórián, Vukovári Pál, Hábel György, Lovas József, Szent Imre, Szekeres Imre Gyulát, Lovas Józseffel, Pedig Szekeres Imre Gyula, Roosevelt USA,
|
|
|
|
|
|
| honfoglalás 1100, olvasóhoz kerülhessen, íróasztalfiókban hevert, hódmezővásárhelyi Emlékbizottság, hármuknak köszönet, általuk kért, kerti munkák, legfontosabb mégis, velem-velünk történteket, lágerből elengedtek, elítélt rabmunkások, hadifoglyok ugyan, táboraik zsúfoltsága, gyenge élelmezés, járványok miatt, munkaerőnkre hosszabb, szabadulásra azonban, hosszú büntetési, nemzetközi politikai, külföldi állampolgárok, szovjet rabok, teljes értékű, hódmezővásárhelyi kötöttárugyár, kiürítés során, helyre kerültünk, kiképzésünk csak, front közeledte, háború végétől, elhunytaknak emléket, pecsorai lágerben, kettős kopjafát, örökre ottmaradt, vorkutai poklok, tundra örök-jéghatár, ócska deszkalapon, gyászmenetet négy, gépjárművek rendszáma, napi adag, erőnk bírja, hatalmas vérebbel, végtelen tundrán, rabtársak könnye, gyertya lángját, csonttá fagyott, összetört szívű, élet legszebb, fakó fényképét, magyar kérdés, háborús években, front átvonulását, itthon maradt, háború végét, műegyetemi zászlóalj, szovjet parancsnokságnak, pesti Szent, szovjet titkosrendőrség, északi sarkkörön, vorkutai szénbányák, rabok vasúti, életben maradásában, vitaminok segítettek, életben maradáshoz, kapott csomagokat, vorkutai szenvedéseiről, itthoni politikai, átélteket leírni, könyv helyette, kollégák nevében, sírba szomorú, hódmezővásárhelyi városi, lágerek kegyetlen, szerző stílusa, utána következő, második világháború, magyar történelem, igazság maradandó, békésebb viszonyok, győztes szövetséges, hazánkat megszálló, szovjet hadsereg, évig tartó, nagy tragédiánk, szovjet csapatok, marhavagon végén, legkeservesebb életkörülmények, szovjet birodalom, magyarok fogságba, legostobább politikai, angolszászok végzetes, magyar hadifoglyokat, civil rabokat, fegyverszünet után, ésszerű lépés, elengedett foglyok, sanyarú szovjet, foglyok elszállításához, tönkrement hálózaton, foglyokat őrizni, rossz viszonyok, emberek teljesen, magyarság lelkében, , ,
|
|
|
|
|
2024. április
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | |
| 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | |
| 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | |
| 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | |
| 29 | 30 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
0 db bejegyzés |
| e év: |
0 db bejegyzés |
| Összes: |
64003 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 4939
- e Hét: 19169
- e Hónap: 30280
- e Év: 183776
|
|
|
Offline
